Gondolatok ...
Sokat gondolkodtam ismét az elmúlt hónapokban, hogy írjam-e tovább a blogom,megosszam az életem egy részét a
netes világban,hisz itt csak "jelbe írva,virtuális barátaim vannak és a kapcsolattartás nem is olyan egyszerű.( iszonyú lassú net, drága mobilozás stb.)
Aztán valamelyik nap olvastam az egyik blogtársunknál, hogy őt is hasonló gondolatok foglalkoztatják.S bizonyos írások előhoztak bennem olyan dolgokat,amik nagyon érzékenyen érintenek.
Igazából nehezemre esik megfogalmazni, hogy mit is érzek, gondolok ezzel kapcsolatban. A gondolatok ide-oda csaponganak bennem.
Azt tudom,hogy van 1 irtóra fájdalmas dolog, ami lassan felemészti a lelkem egy részét, és egyre messzebb elsodor
azoktól az emberektől akik fontosak számomra. Akik amikor teljesen a gödör mélyén voltam
mellém álltak és támogattak, tanácsokkal láttak el.
Van egy csapat akik anno befogadtak,de sajnos én nem tudtam,tudom viszonozni a vendégül látásukat, pedig megígértem.
Életem első olyan ígérete volt ez, amit másfél éve nem tudok megvalósítani.
Aztán egyre jobban eltávolodtam tőlük, a blogjaikat folyamatosan olvasom még ma is,de mivel nem tudok segíteni,
tanácsokat adni, valahogy a kommentek is elmaradtak tőlem, hisz nekem nincsen, vagy alig van olyan élettapasztalatom, mint nekik.
Nem nevelek saját gyereket, nem dolgozom már jó pár éve, a kapcsolatom rendeződött, alig van valami súrlódás köztünk, nem járunk sehova,se bulizni,se kirándulni.Örülök annak,hogy legalább 2 havonta anyumékhoz haza tudok/tudunk menni.Sajnos csak ha sikeresen összetudom spórolni az út kiadásait( benzin,ajándékok, mert üres kézzel nem szeretek látogatóba menni).
Egy éveben egyszer eljutunk színházba vagy moziba, és ennyi.
Ha meg írtam valahova megjegyzést, lehet pont nem megfelelően fogalmazva írtam, így talán mellébeszélésnek tűnt a hozzászólásom,pedig nem annak szántam.
Aztán egy idő után már nem kaptam semmilyen visszajelzést,hogy egyáltalán csapattagnak tekintenek-e. Azt sem tudom,hogy szerveznek-e még talikat.
Az ő kommentjeik is elmaradtak( néhány kivétellel), így én is egyre ritkábban írok valami jelzést,hogy még mindig olvasom őket.
Így biztos,hogy már nem tekintenek a csapat tagjának,de néhány emberkével még most is szívesen beszélgetnék, de nem tudom, hogy csináljam.Érdemes-e próbálkoznom, érdekli-e őket,hogy mi van velem vagy épp mit gondolok?
S most utalnék arra, hogy egy csapaton belül nem kell mindenkit szeretni,vagy épp pont vele megosztani dolgokat,de a közös hobbi
hozott össze bennünket és csak ezután lettünk úgymond barátok.Tudom, hogy így van, én így éreztem, így fogadtam el azt is, hogy valaki meg engem nem szeret,kedvel, de elfogadta a társaságom.
S most is pont annak az embernek a blogját olvasom a legtöbbet és követem nyomon, akit eleinte nehezen értettem meg.
Ezzel nem akartam senkit sem megbántani!
Az én életemben most egy lassan csörgedező patakocska medrében folyik,nem történik velem semmi izgalmas.
Nagyon ritkán azért kilép az a patakocska a medréből,de amilyen hirtelen megárad olyan gyorsan le is apad. Problémák mindig akadnak.
Néha-néha összefutok 1-2 ismerőssel egy kávéra,de az időm nagy részét az iskolapadban ülve töltöm.( már amikor épp nem vagyok beteg ) vagy itthon görnyedek a könyvek,tételek felett. Hát ez pedig nem valami eget verő nagy dolog, inkább tiszta unalom.
Szóval élem az életem, sok nehézséggel kell folyamatosan megbirkóznom,megbirkóznunk,s a kevés szabadidőmben inkább a hobbimmal foglalkozom,mint a net előtt lógással,pedig most már elég sok angol nyelvű oldalt is böngészek.
Még valami.
A tavalyi évben jó sok kihagyással ismét elkezdtem a megyei könyvtárba járni,ami szinte az egyetlen olyan kikapcsolódásom lett, ami az egyedüllétet biztosítja számomra problémák nélkül.
3 hetente szorgalmasan járok, és 1-2 órát a könyvekkel töltöm.
Ilyenkor mindig új erőre kapok és vettem magam a rutinos hétköznapokba.
netes világban,hisz itt csak "jelbe írva,virtuális barátaim vannak és a kapcsolattartás nem is olyan egyszerű.( iszonyú lassú net, drága mobilozás stb.)
Aztán valamelyik nap olvastam az egyik blogtársunknál, hogy őt is hasonló gondolatok foglalkoztatják.S bizonyos írások előhoztak bennem olyan dolgokat,amik nagyon érzékenyen érintenek.
Igazából nehezemre esik megfogalmazni, hogy mit is érzek, gondolok ezzel kapcsolatban. A gondolatok ide-oda csaponganak bennem.
Azt tudom,hogy van 1 irtóra fájdalmas dolog, ami lassan felemészti a lelkem egy részét, és egyre messzebb elsodor
azoktól az emberektől akik fontosak számomra. Akik amikor teljesen a gödör mélyén voltam
mellém álltak és támogattak, tanácsokkal láttak el.
Van egy csapat akik anno befogadtak,de sajnos én nem tudtam,tudom viszonozni a vendégül látásukat, pedig megígértem.
Életem első olyan ígérete volt ez, amit másfél éve nem tudok megvalósítani.
Aztán egyre jobban eltávolodtam tőlük, a blogjaikat folyamatosan olvasom még ma is,de mivel nem tudok segíteni,
tanácsokat adni, valahogy a kommentek is elmaradtak tőlem, hisz nekem nincsen, vagy alig van olyan élettapasztalatom, mint nekik.
Nem nevelek saját gyereket, nem dolgozom már jó pár éve, a kapcsolatom rendeződött, alig van valami súrlódás köztünk, nem járunk sehova,se bulizni,se kirándulni.Örülök annak,hogy legalább 2 havonta anyumékhoz haza tudok/tudunk menni.Sajnos csak ha sikeresen összetudom spórolni az út kiadásait( benzin,ajándékok, mert üres kézzel nem szeretek látogatóba menni).
Egy éveben egyszer eljutunk színházba vagy moziba, és ennyi.
Ha meg írtam valahova megjegyzést, lehet pont nem megfelelően fogalmazva írtam, így talán mellébeszélésnek tűnt a hozzászólásom,pedig nem annak szántam.
Aztán egy idő után már nem kaptam semmilyen visszajelzést,hogy egyáltalán csapattagnak tekintenek-e. Azt sem tudom,hogy szerveznek-e még talikat.
Az ő kommentjeik is elmaradtak( néhány kivétellel), így én is egyre ritkábban írok valami jelzést,hogy még mindig olvasom őket.
Így biztos,hogy már nem tekintenek a csapat tagjának,de néhány emberkével még most is szívesen beszélgetnék, de nem tudom, hogy csináljam.Érdemes-e próbálkoznom, érdekli-e őket,hogy mi van velem vagy épp mit gondolok?
S most utalnék arra, hogy egy csapaton belül nem kell mindenkit szeretni,vagy épp pont vele megosztani dolgokat,de a közös hobbi
hozott össze bennünket és csak ezután lettünk úgymond barátok.Tudom, hogy így van, én így éreztem, így fogadtam el azt is, hogy valaki meg engem nem szeret,kedvel, de elfogadta a társaságom.
S most is pont annak az embernek a blogját olvasom a legtöbbet és követem nyomon, akit eleinte nehezen értettem meg.
Ezzel nem akartam senkit sem megbántani!
Az én életemben most egy lassan csörgedező patakocska medrében folyik,nem történik velem semmi izgalmas.
Nagyon ritkán azért kilép az a patakocska a medréből,de amilyen hirtelen megárad olyan gyorsan le is apad. Problémák mindig akadnak.
Néha-néha összefutok 1-2 ismerőssel egy kávéra,de az időm nagy részét az iskolapadban ülve töltöm.( már amikor épp nem vagyok beteg ) vagy itthon görnyedek a könyvek,tételek felett. Hát ez pedig nem valami eget verő nagy dolog, inkább tiszta unalom.
Szóval élem az életem, sok nehézséggel kell folyamatosan megbirkóznom,megbirkóznunk,s a kevés szabadidőmben inkább a hobbimmal foglalkozom,mint a net előtt lógással,pedig most már elég sok angol nyelvű oldalt is böngészek.
Még valami.
A tavalyi évben jó sok kihagyással ismét elkezdtem a megyei könyvtárba járni,ami szinte az egyetlen olyan kikapcsolódásom lett, ami az egyedüllétet biztosítja számomra problémák nélkül.
3 hetente szorgalmasan járok, és 1-2 órát a könyvekkel töltöm.
Ilyenkor mindig új erőre kapok és vettem magam a rutinos hétköznapokba.
Megjegyzések
Hidd el, hogy szerintem mindannyiunkat foglalkoztat ez a téma. Amióta dolgozok nekem meg semmire nincs időm. Most is főzés közben olvasgatok fél szemmel, meg írok kommentet. A saját blogomat sem nagyon írom, mert arra sincs sem időm, sem energiám, komment hagyásra sincs szinte semmikor. Néha hagyok itt ott, hogy lássák, hogy vagyok azért :)
Hímzős talit meg nem tartottunk többet. Nem hiába járkál Évi meg Klaudia Szombathelyre :)
Szóval én is szeretném olvasni hogy mi van veled, még akkor is ha nem kommentelek. Bár tudom, hogy ez nehéz, mert az ember ilyenkor kicsit úgy érzi, hogy biztos olvassák, biztos kíváncsiak rá. De szerintem igen, csak valahogy belassultak ezek a netes dolgok. Nekem mindenképpen a meló, az ovi-bölcsi, örökös rohanás, betegeskedés, szervezés miatt.
Na rohanok is tovább!
A pénz sajnos nagy úr. Én sem szeretek visszagondolni arra, hogy milyen volt, amikor nem volt pénzünk, de mindig észben tartom, hogy értékeljem a dolgot most, amikor jól megy a szekér. Amikor nem volt irtóra kellett mindenen spórolni, szóval én totál megértem, ha ez a szándékaidat keresztülhúzta.
Engem is lenyűgöznek a hatalmas munkáid és kedvelem a könyvajánlóidat is. :o) Nem hiszem, hogy mindig valami nagyról és különlegesről kéne írni, az egyszerű hétköznapok is fontosak és jó visszaolvasni a régi gondolatokat és elmélkedni, hogy megállják-e a helyüket ma is a fejünkben.
Bár az új évvel én is lepunnyadtam, de én inkább a várt tavasznak tudom be, hogy szívesebben ülök a horgolásommal a kanapén, mint a gépnél. :o)