Miért sír?
Miért sír…
Férfi, leszakadt fülű nyúllal
A konyha ablaka egy parkra néz. Valamikor játszótér volt, mára már kikoptak a hinták, mászókák, csak az üres padok emlékeztetnek az elmúlt időkre. Esténként, főzés közben néha kinézek a nyitott ablakon. Pár napja egy ismerős fiatalember ücsörög a padon, akit évek óta nem láttam...
Mérhetetlen szomorúság árad belőle, a koraesti csendben szinte a harmadik emeleten is hallani sóhajait. Régebben itt laktak a feleségével és a kisfiukkal, majd elköltöztek.
Egyik délután a park felé kanyarodtam, gondoltam, ha megint ott lesz, legalább beszélgetünk kicsit. Ott ült a padon akkor is. Közelebb mentem, rám nézett, talán még mosolygott is, amikor meglátott.
– Leülhetek egy kicsit? – kérdeztem és választ várva kérdőn néztem rá.
– Persze – hangzott a felelet, így odatelepedtem.
Cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínált engem is, majd rágyújtott.
– Úgy emlékszem, nem dohányzol, Laci – mondtam elkerekedett szemekkel.
– Ó, igen, valamikor nem is dohányoztam – felelte.
Aztán csendben üldögéltünk egy darabig. A levegő komolyan hűvösödni kezdett, fáztam egy kicsit. Nagynehezen megindult a beszélgetés arról, ki hogy van, milyen rég volt, mikor még itt találkoztunk naponta. Majd a feleségéről, a gyerekéről kérdeztem. A válasz a már jól ismert sóhaj volt…
Kényelmetlenül éreztem magam, nem gondoltam, hogy…
Aztán mesélni kezdett.
Íme, továbbadom a történetét úgy, ahogy elmondta.
– Főiskolásként kollégiumban laktunk mindketten. Vidékiek lévén, ismeretlenek között, egy ismeretlen városban. Az iskolai bulik alkalmával találkoztunk sokat, aztán szépen, lassan, észveszejtő szerelem lett belőle. Már nem gyerekként, hanem túl elhibázott kapcsolatokon ismerkedtünk össze. Pontosan tudtuk, mit akarunk az élettől, egymástól. A főiskola negyedik évében megfogant a kisfiunk, akit mindketten nagyon vártunk. Sikeres államvizsgák után összeházasodunk. Még a kollégiumban laktunk, amikor megszületett a gyerek.
Az első csatákat a szüleinkkel kellett megvívunk, de nagyon erős volt a szerelem, amit egymás iránt éreztünk. Én friss diplomásként elhelyezkedtem egy multinacionális cégnél, Andi meg otthon maradt a gyerekkel. A kissrác születése után kicsit enyhültek a szülői tiltakozások – imádták az unokájukat. Így némi segítséggel és tetemes kölcsön igénybevételével megvettük azt a kis lakást itt, a szomszéd házban. Boldog idők jöttek, Máté egészségesen cseperedett, a munkahelyen is egyre előrébb kerültem, míg végül sikerült ezt a pici lakást lecserélni egy nagyobbra. Elköltöztünk, Máté óvodás lett, Andi is dolgozni kezdett.
A karrier fontos volt mindkettőnknek, ezért nehéz volt mindent összeegyeztetni, hogy a gyerek se sérüljön. Elindultak a húzós, szürke hétköznapok, egyre kevesebb idő jutott mindenre és mindenkire. Jöttek az első „kinek fontosabb a karrierje” típusú veszekedések. Mindketten diplomások lévén nem így képzeltük el, ahogy lett: fejlődni, tanulni akartunk volna még, építgetni az életünket, a karrierünket. De le kellett mondanunk bizonyos dolgokról.
Szülői segítség nem lévén, mindent egyedül kellett megoldanunk.
Teltek az évek, egyre szürkébben, egyre nyűgösebben, mikor kiderült, Andi megcsalt.
Amíg én rohantam a gyerekért az óvodába, aztán bevásároltam, csináltam, amit tudtam, addig Andi beleszeretett egy kollégájába.
Jöttek a kínos, feszültségterhes esték, a „próbáljuk megbeszélni”, a „hol rontottuk el”, a „miért velünk történt ez meg”… című felvonások.
Végül nem sikerült egyensúlyba hozni azt, amit adni tudtunk és azt, amit elvártunk a másiktól.
Kimondtuk a rettenetes, megváltoztathatatlan „váljunk el”-t.
***
Feszülten figyeltem, amit addig mondott, figyeltem a rezdüléseit, a szemében mélyen ülő bánat és keserűség keverékét.
Próbáltam volna valami vigasztalót mondani, de csak legyintett:
– Hagyd, még nem mondtam el mindent…
– Andinak nagyon sürgős lett, hogy szétköltözzünk. A lakást meghirdettük, igaz, valamivel áron alul, de gyorsan eladtuk.
Máté Andinál maradt, a bíróságra már úgy mentünk, hogy ezt is megbeszéltük, előre.
Nem kértem a közös gyermekfelügyeletet, hisz megegyeztünk, bármikor látogathatom, vagy velem lehet, amikor szeretne.
Ez ment is egy jó ideig. A válás okozta fájdalom lassan enyhülni kezdett, amikor aztán elkezdődött az, amit soha nem hittem volna.
Andi munkahelyi kapcsolata véget ért. Mikorra befejeződött a válóperünk és mindent elrendeztünk, a fickó már nem úgy gondolta…
Andi láthatóan összeroppant és azzal „gyógyítgatta” magát, hogy veszekedni kezdett velem.
Mikor mentem a gyerekért, közölte, ha a következő hónapban nem kap több gyerektartást, nem vihetem el a kisfiút. Nem értettem, miért kellene még többet fizetnem, amikor már így is a fele jövedelmem nála köt ki. Jött a következő hónap és nem engedett a gyerek közelébe sem.
Azt kiabálta ki az utcára, megmondta, hogy nem. Közgazdász lévén nem tudtam, mit tehetnék, így elmentem egy ügyvédhez, aki végighallgatott és elmondta, mit tehetek.
Próbáljam meggyőzni, higgadjon le és gondolja át, mit cselekedett, hiszen egy anyának tudnia kell, a gyereknek érdeke, hogy mindkét szülejével tarthassa a kapcsolatot.
Ha ez nem megy, pert lehet indítani és a bíróság majd kötelezi a másik felet a gyermek elengedésére, a láthatásra. Ne kövessek el hibákat, fizessek rendesen és a megbeszélt időben mindig menjek el Mátéhoz – ezzel fejeződött be a jogi tanács.
A gyerektartást átutalással rendeztem és rendezem a mai napig is, ez bizonyítható. Megpróbáltam Andival beszélni, és úgy tűnt, meg is érti.
Pár alkalommal újra elvihettem a gyereket magamhoz.
Egyik láthatás után, amikor hazavittem a tíz éves a fiunkat, Andi kérte, írjam alá az útlevél kérelmét, mert szeretnének átugrani Bécsbe, s ehhez az én nevem is kell.
Természetesen aláírtam és örültem, hogy végre rendeződnek a dolgaink.
Itt kezdődött el a pokol, amit végképp nem tudok megérteni.
Pár nap múlva Andi valami elfoglaltságra hivatkozva mondta le a láthatást.
A hétvégén a szüleihez utaznak, azért nem jó, legközelebb, amikor telefonon kerestem, Máté épp a barátaival játszott és nem tudott a telefonhoz jönni.
Azután csak simán nem vette fel a telefont. Itt már nagyon megelégeltem és elmentem hozzájuk. Nem engedett be.
Mát hetek óta nem láttam a fiamat és nem értettem, hogy mi történt megint.
Legközelebb, amikor telefonáltam, az „előfizető nem kapcsolható” géphang jelentkezett.
Elrohantam hozzájuk, de hiába… A lakásban teljes sötétség, a szomszédok azt mondták, napokkal ezelőtt elutaztak.
Itt már teljesen kétségbe estem, felhívtam Andi szüleit, akik kelletlenül annyit mondtak: nem tudják, hol lehetnek. Ezt már nem hittem el, így autóba ültem és odamentem.
Tényleg nem voltak ott és a szülei sem tudják, hová mehetett.
Várakozástól megnyúlt napok, hetek teltek, a telefont továbbra sem vette fel senki, a lakásukba nem jöttek vissza, a szülei sem tudnak róluk.
Ennek már négy hónapja, azóta nem tudom, mi lehet a gyerekemmel. Elmentem a rendőrségre is bejelentést tenni, de nem tudnak még semmit. Az a gyanú, hogy külföldre mentek.
Pontosan tudja, soha nem egyeztem volna bele, hogy elszakítsa tőlem a gyerekemet, így ezt az utat választotta. Most tehetetlen vagyok, minden pénzem az ügyvédekre költöttem, alig van energiám a puszta léthez.
Már kicsit sem palástolva a megdöbbenésemet, elkerekedett szemekkel néztem rá.
– De miért? – csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
A válasz a már jól ismert sóhaj…
– Talán bosszúból – mondta Laci, az ismerős fiatalember –, amiért nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Talán azért, mert nemet mondtam akkor, amikor egyébként is túlteljesítettem a kötelességemet. Talán… Talán soha sem fog kiderülni az ok.
Már ezerszer tettem fel magamnak a kérdést, és mindig arra a következtetésre jutok, hogy engem akart büntetni.
Nem úgy sikerült az életünk, ahogyan azt elterveztük.
Andi hozott egy döntést, ami mint később bebizonyosodott, rossz döntés volt.
Ha valaki nekem ezt mondta volna évekkel ezelőtt, hogy életem legfantasztikusabb éveit avval a nővel élem meg, aki később bebizonyítja nekem, van pokol a föld fölött is, nem értettem volna, miről beszél.
***
Nem tudtam mit mondani, egyre jobban fáztam és egyre inkább mentem volna haza, de nagyon nehéz volt megmozdulni.
Persze hallottam, olvastam már én is, hogy a szülők viszonya sokszor elmérgesedik a válás után, és így állnak bosszút a másikon, hogy elviszik a gyereket minél messzebb tőle, és nem számít, mit okoznak ezzel akár az aggódó szülőnek, akár a gyerek lelkének…
Összeszorult a torkom, és csak nehezen tudtam megszólalni.
– Ha bármiben tudok segíteni…
Kedvesen visszautasította, és megköszönte, hogy végighallgattam.
A lépcsőházban járva még mindig nem tudtam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Hazaérve, kinéztem lakásom konyhaablakán. Laci ott ült még mindig keresztbe tett lábbal a padon, az arcát tenyerébe temette.
Nincs szívszorítóbb látvány, mint egy harminc-negyvenes férfi, aki egy leszakadt fülű nyulat szorongat a kiürült játszótér közepén, s akiről tudjuk, hogy miért sír.
Czimrák Katalin
Férfi, leszakadt fülű nyúllal
A konyha ablaka egy parkra néz. Valamikor játszótér volt, mára már kikoptak a hinták, mászókák, csak az üres padok emlékeztetnek az elmúlt időkre. Esténként, főzés közben néha kinézek a nyitott ablakon. Pár napja egy ismerős fiatalember ücsörög a padon, akit évek óta nem láttam...
Mérhetetlen szomorúság árad belőle, a koraesti csendben szinte a harmadik emeleten is hallani sóhajait. Régebben itt laktak a feleségével és a kisfiukkal, majd elköltöztek.
Egyik délután a park felé kanyarodtam, gondoltam, ha megint ott lesz, legalább beszélgetünk kicsit. Ott ült a padon akkor is. Közelebb mentem, rám nézett, talán még mosolygott is, amikor meglátott.
– Leülhetek egy kicsit? – kérdeztem és választ várva kérdőn néztem rá.
– Persze – hangzott a felelet, így odatelepedtem.
Cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínált engem is, majd rágyújtott.
– Úgy emlékszem, nem dohányzol, Laci – mondtam elkerekedett szemekkel.
– Ó, igen, valamikor nem is dohányoztam – felelte.
Aztán csendben üldögéltünk egy darabig. A levegő komolyan hűvösödni kezdett, fáztam egy kicsit. Nagynehezen megindult a beszélgetés arról, ki hogy van, milyen rég volt, mikor még itt találkoztunk naponta. Majd a feleségéről, a gyerekéről kérdeztem. A válasz a már jól ismert sóhaj volt…
Kényelmetlenül éreztem magam, nem gondoltam, hogy…
Aztán mesélni kezdett.
Íme, továbbadom a történetét úgy, ahogy elmondta.
– Főiskolásként kollégiumban laktunk mindketten. Vidékiek lévén, ismeretlenek között, egy ismeretlen városban. Az iskolai bulik alkalmával találkoztunk sokat, aztán szépen, lassan, észveszejtő szerelem lett belőle. Már nem gyerekként, hanem túl elhibázott kapcsolatokon ismerkedtünk össze. Pontosan tudtuk, mit akarunk az élettől, egymástól. A főiskola negyedik évében megfogant a kisfiunk, akit mindketten nagyon vártunk. Sikeres államvizsgák után összeházasodunk. Még a kollégiumban laktunk, amikor megszületett a gyerek.
Az első csatákat a szüleinkkel kellett megvívunk, de nagyon erős volt a szerelem, amit egymás iránt éreztünk. Én friss diplomásként elhelyezkedtem egy multinacionális cégnél, Andi meg otthon maradt a gyerekkel. A kissrác születése után kicsit enyhültek a szülői tiltakozások – imádták az unokájukat. Így némi segítséggel és tetemes kölcsön igénybevételével megvettük azt a kis lakást itt, a szomszéd házban. Boldog idők jöttek, Máté egészségesen cseperedett, a munkahelyen is egyre előrébb kerültem, míg végül sikerült ezt a pici lakást lecserélni egy nagyobbra. Elköltöztünk, Máté óvodás lett, Andi is dolgozni kezdett.
A karrier fontos volt mindkettőnknek, ezért nehéz volt mindent összeegyeztetni, hogy a gyerek se sérüljön. Elindultak a húzós, szürke hétköznapok, egyre kevesebb idő jutott mindenre és mindenkire. Jöttek az első „kinek fontosabb a karrierje” típusú veszekedések. Mindketten diplomások lévén nem így képzeltük el, ahogy lett: fejlődni, tanulni akartunk volna még, építgetni az életünket, a karrierünket. De le kellett mondanunk bizonyos dolgokról.
Szülői segítség nem lévén, mindent egyedül kellett megoldanunk.
Teltek az évek, egyre szürkébben, egyre nyűgösebben, mikor kiderült, Andi megcsalt.
Amíg én rohantam a gyerekért az óvodába, aztán bevásároltam, csináltam, amit tudtam, addig Andi beleszeretett egy kollégájába.
Jöttek a kínos, feszültségterhes esték, a „próbáljuk megbeszélni”, a „hol rontottuk el”, a „miért velünk történt ez meg”… című felvonások.
Végül nem sikerült egyensúlyba hozni azt, amit adni tudtunk és azt, amit elvártunk a másiktól.
Kimondtuk a rettenetes, megváltoztathatatlan „váljunk el”-t.
***
Feszülten figyeltem, amit addig mondott, figyeltem a rezdüléseit, a szemében mélyen ülő bánat és keserűség keverékét.
Próbáltam volna valami vigasztalót mondani, de csak legyintett:
– Hagyd, még nem mondtam el mindent…
– Andinak nagyon sürgős lett, hogy szétköltözzünk. A lakást meghirdettük, igaz, valamivel áron alul, de gyorsan eladtuk.
Máté Andinál maradt, a bíróságra már úgy mentünk, hogy ezt is megbeszéltük, előre.
Nem kértem a közös gyermekfelügyeletet, hisz megegyeztünk, bármikor látogathatom, vagy velem lehet, amikor szeretne.
Ez ment is egy jó ideig. A válás okozta fájdalom lassan enyhülni kezdett, amikor aztán elkezdődött az, amit soha nem hittem volna.
Andi munkahelyi kapcsolata véget ért. Mikorra befejeződött a válóperünk és mindent elrendeztünk, a fickó már nem úgy gondolta…
Andi láthatóan összeroppant és azzal „gyógyítgatta” magát, hogy veszekedni kezdett velem.
Mikor mentem a gyerekért, közölte, ha a következő hónapban nem kap több gyerektartást, nem vihetem el a kisfiút. Nem értettem, miért kellene még többet fizetnem, amikor már így is a fele jövedelmem nála köt ki. Jött a következő hónap és nem engedett a gyerek közelébe sem.
Azt kiabálta ki az utcára, megmondta, hogy nem. Közgazdász lévén nem tudtam, mit tehetnék, így elmentem egy ügyvédhez, aki végighallgatott és elmondta, mit tehetek.
Próbáljam meggyőzni, higgadjon le és gondolja át, mit cselekedett, hiszen egy anyának tudnia kell, a gyereknek érdeke, hogy mindkét szülejével tarthassa a kapcsolatot.
Ha ez nem megy, pert lehet indítani és a bíróság majd kötelezi a másik felet a gyermek elengedésére, a láthatásra. Ne kövessek el hibákat, fizessek rendesen és a megbeszélt időben mindig menjek el Mátéhoz – ezzel fejeződött be a jogi tanács.
A gyerektartást átutalással rendeztem és rendezem a mai napig is, ez bizonyítható. Megpróbáltam Andival beszélni, és úgy tűnt, meg is érti.
Pár alkalommal újra elvihettem a gyereket magamhoz.
Egyik láthatás után, amikor hazavittem a tíz éves a fiunkat, Andi kérte, írjam alá az útlevél kérelmét, mert szeretnének átugrani Bécsbe, s ehhez az én nevem is kell.
Természetesen aláírtam és örültem, hogy végre rendeződnek a dolgaink.
Itt kezdődött el a pokol, amit végképp nem tudok megérteni.
Pár nap múlva Andi valami elfoglaltságra hivatkozva mondta le a láthatást.
A hétvégén a szüleihez utaznak, azért nem jó, legközelebb, amikor telefonon kerestem, Máté épp a barátaival játszott és nem tudott a telefonhoz jönni.
Azután csak simán nem vette fel a telefont. Itt már nagyon megelégeltem és elmentem hozzájuk. Nem engedett be.
Mát hetek óta nem láttam a fiamat és nem értettem, hogy mi történt megint.
Legközelebb, amikor telefonáltam, az „előfizető nem kapcsolható” géphang jelentkezett.
Elrohantam hozzájuk, de hiába… A lakásban teljes sötétség, a szomszédok azt mondták, napokkal ezelőtt elutaztak.
Itt már teljesen kétségbe estem, felhívtam Andi szüleit, akik kelletlenül annyit mondtak: nem tudják, hol lehetnek. Ezt már nem hittem el, így autóba ültem és odamentem.
Tényleg nem voltak ott és a szülei sem tudják, hová mehetett.
Várakozástól megnyúlt napok, hetek teltek, a telefont továbbra sem vette fel senki, a lakásukba nem jöttek vissza, a szülei sem tudnak róluk.
Ennek már négy hónapja, azóta nem tudom, mi lehet a gyerekemmel. Elmentem a rendőrségre is bejelentést tenni, de nem tudnak még semmit. Az a gyanú, hogy külföldre mentek.
Pontosan tudja, soha nem egyeztem volna bele, hogy elszakítsa tőlem a gyerekemet, így ezt az utat választotta. Most tehetetlen vagyok, minden pénzem az ügyvédekre költöttem, alig van energiám a puszta léthez.
Már kicsit sem palástolva a megdöbbenésemet, elkerekedett szemekkel néztem rá.
– De miért? – csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
A válasz a már jól ismert sóhaj…
– Talán bosszúból – mondta Laci, az ismerős fiatalember –, amiért nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Talán azért, mert nemet mondtam akkor, amikor egyébként is túlteljesítettem a kötelességemet. Talán… Talán soha sem fog kiderülni az ok.
Már ezerszer tettem fel magamnak a kérdést, és mindig arra a következtetésre jutok, hogy engem akart büntetni.
Nem úgy sikerült az életünk, ahogyan azt elterveztük.
Andi hozott egy döntést, ami mint később bebizonyosodott, rossz döntés volt.
Ha valaki nekem ezt mondta volna évekkel ezelőtt, hogy életem legfantasztikusabb éveit avval a nővel élem meg, aki később bebizonyítja nekem, van pokol a föld fölött is, nem értettem volna, miről beszél.
***
Nem tudtam mit mondani, egyre jobban fáztam és egyre inkább mentem volna haza, de nagyon nehéz volt megmozdulni.
Persze hallottam, olvastam már én is, hogy a szülők viszonya sokszor elmérgesedik a válás után, és így állnak bosszút a másikon, hogy elviszik a gyereket minél messzebb tőle, és nem számít, mit okoznak ezzel akár az aggódó szülőnek, akár a gyerek lelkének…
Összeszorult a torkom, és csak nehezen tudtam megszólalni.
– Ha bármiben tudok segíteni…
Kedvesen visszautasította, és megköszönte, hogy végighallgattam.
A lépcsőházban járva még mindig nem tudtam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Hazaérve, kinéztem lakásom konyhaablakán. Laci ott ült még mindig keresztbe tett lábbal a padon, az arcát tenyerébe temette.
Nincs szívszorítóbb látvány, mint egy harminc-negyvenes férfi, aki egy leszakadt fülű nyulat szorongat a kiürült játszótér közepén, s akiről tudjuk, hogy miért sír.
Czimrák Katalin
Megjegyzések